Dr. Ungvári Zsigmond: „Suttogásom” története

Az eset, amely mintegy másfél éve történt velem, alaposan felkavart. Minden

kapcsolat, amely érző, gondolkodó lények között alakul ki állandóan formálódik

és mozgásokat indít el a lelkünkben. Ezek a változások lehetnek átmenetiek

vagy maradandóak. Éppen csak érinthetik vagy jelentősen befolyásolhatják

érzéseinket, viselkedésünket, gondolkodásmódunkat. Ránk jellemző az, ahogyan

érzékeljük, értelmezzük azt a képet, amelyet „tükrünk” a ló vetít felénk, hiszen

jelen esetben, csakúgy, mint általában a ló mint „viselkedéses tükör”, mint

terápiai eszköz is szerepel. A két lény az evolúció más-más útját járja. A ló egy

menekülő, félénk, préda állat. Az ember pedig csúcsragadozó. A legtöbben

persze félnek a lótól és bármit írjanak is a tankönyvek, ők bizony nem

kezdeményeznek ismerkedést velük.

A mi történetünk a ,valós helyzetről”, a préda állat és a felsőbbrendűsége

tudatában lévő ragadozóról szól.

Az egyik alkalommal kipróbáltam azt az elméletet, amelyről manapság oly sokat

beszélnek, a lovak erőszakmentes kiképzését.

Olyan lovat választottam, amelyet eddig még nem lovagoltunk, de már

rendszeres munkába fogtunk. Az ismert elvet alkalmaztam a csatlakozás

eléréséhez. Elküldtem magamtól, érdektelenséget színleltem és vártam a

közeledését. Ha csatlakozik hozzám, ott biztonságot és nyugalmat talál és nem

kell dolgoznia, de ha nem, akkor még körözhet a karámban.

Egy 8 méteres kötéllel hajtottam el magamtól, majd a ,nyomást” időnként

szüneteltetve vártam a hatást. Talán egy fél óra sem telt el és ez a fiatal arab

telivér mén nemcsak, hogy jelezte csatlakozási szándékát, hanem mint egy kutya

követett a karámon belül.

 

Ezen a gyors sikeren felbuzdulva, gondoltam még foglalkozom az Astorral is. Az Astor elmúlt 4 éves és három hónapja herélt. Őt

is, mint a többi már lovaglásra érett 10-12 lovunkat magam kezdtem el tanítani

és lovagolni. Vele kapcsolatban több érdekes eset is történt. Ezek közül az egyik

a képzés kezdetére vezet vissza bennünket. Lovunk már tűrte a nyerget, szépen

sétált alattam, de nem nagyon tudtam ügetésre bírni. Türelmetlenségemben arra

gondoltam, hogy futószárra vesszük vissza, voltige hevedert teszünk rá és így

fogok felülni. A lépés szépen ment, de a bíztatásra nem ügetni kezdett, hanem

ágaskodni. A lovastorna-heveder ágaskodó ló esetében nem szerencsés. Az első

néhány kísérletet megúsztam, de egyre energetikusabban és idegesebben

emelgette a mellső lábait az ég felé, jobbnak láttam elhagyni a helyemet. Amit

eddig még sohasem csinált, felém is rúgott, miután a landolást követően a porból

még egy pillantást vetettem utána.

 

Adalékként Astor jelleméhez, elmesélek még egy történetet róla. — Egy nyári

napon rokonaink érkeztek vendégségbe. Természetesen a „ménes látogatás”

elmaradhatatlan program volt. Astor a számára kialakított mén-karámban

napfürdőzött. Unokahúgunk 5 éves gyermeke az Astornál kötött ki. A törékeny

testalkatú kislány a háromsoros karám alsó lécei alatt és felett szemezett a

ménnel. Néhány pillanat telt csak el, a kislány hívta az édesanyját.

– — , Anya gyere nézd meg, nem harap!”

Még talan az egész mondat el sem hangzott, amikor a ló az alsó léc alatt ráfogott

a kislány lábszárára, és aztán amilyen hírtelen megragadta, olyan gyorsan el is

engedte. A kislány hangos, meglepett kiáltásán kívül a környezetben

tartózkodóknak reagálni sem volt idejük.

Astor legemlékezetesebb viselkedési megnyilvánulása ez idáig mégis csak a

„suttogásom története” maradt. Itt térek vissza eredeti történetemhez. ,

– Nos az arab telivér mén csikó csatlakozása után az Astorral kezdtem dolgozni

a körkarámban. Meg kell említenem, hogy futószáron vagy futószár nélkül két

ostorral, a körkarámban már minden jármódban szinte hangra végezte a

feladatokat. Este 7 óra volt, amikor az Astor a karámban, szabadon, a kezemben

tartott hosszú kötél és ostor felemelésére elkezdte a lépést, ügetést, majd a

vágtát. Ebben nem volt semmi rendkívüli, hiszen igy szokta meg, legfeljebb az

ostor mellett a kötél lehetett számára ismeretlen, de mivel nem bántottam eddig

sem, most sem mutatott félelmet.20-25 perc munka után megszűntettem a„nyomást”, elfordultam és vártam a csatlakozást.

 

Astor megállt, kifelé fordult és a karámon kívül lévő fűből falatozott. Meguntam a várakozást. —,Ha nem

csatlakozol, gondoltam, akkor szaladj” és újra hajtani kezdtem a kötéllel körbe-

körbe. Mikor már jó ideje szaladt, ismét abbahagytam a „nyomást”,

feléfordultam és vártam. Astor megint csak legelészett, nem figyelt rám. Majd

újra futás és megint várakozás. Már vagy 2 órája dolgozhattunk és játszhattuk a

játékunkat, amikor Astorban valami megmozdulhatott. Néhány tétova

mozdulatot tett felém. Természetesen én azt vártam, hogy azonnal behódolva

megalázkodva, „térden kúszva” esedezzen a kegyeimért. Ő ennél sokkal

büszkébb volt. Még az irányomba tett mozdulathoz is fűzött némi magyarázatot,

ne hogy félreértsem. Az a mozdulat, amelyet felém tett, nem értelmezhető

közeledésként, pláne nem behódolásként vagy alázat gyanánt. Ő csak éppen erre

vette az útját, de már ment is a dolgára.

 

– Na ha dolgod van, akkor dolgozz! — gondoltam és újra el kezdtem hajtani.

Talán ezt is játszottuk egy óráig, mígnem oda jött hozzám és megérintett.

Megsimogattam. Néhány lépésre követett is a karámban. Úgy gondoltam, hogy

ezt a tudást megerősítjük és újra körre hajtottam. A csatlakozás megtörtént, de

lassan, vontatottan, tétován. Az arabbal történt sikeremtől elvakítva gyors

„csatlakozást” vártam, és nem elégített ki ez a bizonytalan , „tessék-lássék

alázat”, tökéletes, őszinte behódolást akartam, teljes önfeladást a „Nagyvezér”

előtt.

– Hopp- és akkor jött a gondolat.

– Lehet, hogy a lovam fél az ostortól, – hagyományos ,,suttogó-kötél” mellett

még mindig a kezemben volt az ostor-.

– Isteni szikra. Letettem az ostort és a kör közepe felé tartottam, amikor a lovam

hirtelen felemelte a fejét, felém iramodott és a szügyével elsodort. Egy pillanatig

nem is értettem, hogy mi történt a „nagy suttogóval”. Ahogy magamhoz tértem,

azonnal az ostorért szaladtam és beálltam középre. Még mielőtt bármit is tettem

volna fenyegetően néztem a ló felé. Hosszasan nem analizálhattam a helyzetet és

még el sem dönthettem mit is csináljak amikor felágaskodott és fenyegetően

felém indult. Meglepetésemben felemeltem mindkét kezem az ostorral és a

kötéllel, de megcsúsztam és a bal térdemre estem. A ló ebben a helyzetemben

viharzott el mellettem. A néhány pillanattal ezelőtti dicsőség és mindenhatóság

fényes magasából a megalázottság porába kerültem. Hirtelen kijózanodtam, félre

löktem a suttogást és visszatértem a tradicionális módszerekhez. Miközben a

lovat én úgy ütlegeltem ahogy csak bírtam, ő vágtában menekült előlem.

 

Nagy kárt nem tehettem benne, hiszen csak futószárazó ostor volt a kezemben, meg

aztán a nagy rohanásban csak imitt-amott értem el. Mikor aztán a mérgemet és a

félelelemet jól kiontottam, arra gondoltam, ha most ezek után oda jönne

hozzám, rögtön abbahagynám az egész suttogást. Buzgón imádkoztam, hogy

adja az ég, hogy a dühöngésem után csatlakozzon. Abbahagytam az üldözést, a

ló is hamar megnyugodott és tétovan ugyan, de odajott hozzám. Megmondom

őszintén nem kis félelem volt bennem, de pozitív kicsengése kellett hogy legyen

a gyakorlásnak. Astor nem tekintette ezt igazi behódolásnak, de ha már úgyis

arra járt, gondolta közelebb jön hozzám. Meg hát ezt az egész játékot be kéne

fejeznünk mert még az abrak is belesavanyodik a musliba, hiszen már 11-et

mutatott az óra. A nyakába akasztottam a kötelet és a karámhoz vezettem, ahol a

kötőféket is rátettem. Miközben vezettem az járt a fejemben, vajon mit forralhat

az agyában? Elgázol? Megharap? Lecsap? Hála istennek semmi sem történt.

A kalandunknak lassan másfél éve. Azóta nem „suttogtam”, Astoron nem is

ültem, de még a kapcsolatot is ritkán kerestem vele. Egy időben arra gondoltam,

hogy elcserélem, de adtunk neki fél év türelmet. Ma már egy megbízható

hátasnak számít, gyerekek is lovagolják, többek kedvence.

Nos, hát ez az én kis történetem némi iróniával. Talán sohasem gondolkodtam

volna el mélyebben az eseménye okain és magyarázatán, ha nincs ez az

„önkéntes” dolgozat. Nem is igen akartam nagydobra verni, hiszen nem szívesen

vallanám be barátaim és tanítványaim előtt, hogy a félelmemmel még ma sem

tudtam leszámolni. Az Astorral történtek nemcsak arról adatak bizonyságot,

hogy milyen esendőek vagyunk ,, a védtelen” állatokkal szemben, hanem Petőfi

sorai csengenek a fülemben azóta is: ,, Bár felül a gálya és alul a víznek árja,

azért a víz az úr!”

Az eset óta nem tudok bízni ebben a lóban, de ha jobban meggondolom akkor

általánosíthatnék is; kevésbé bízok a lovakban. Máskor meg azt gondolom, hogy

nagyon aranyos állatok és én voltam a hibás. Túlmentem a határon, amely már

olyan mértékben sértette állati öntudatát, hogy nemcsak sértve, de megalázva is

érezhette magát, amelyhez, mint büszke vezérállat, nem volt hozzászokva.

-Lehet-e gondolkodó, lehet-e számító, lehet-e cseles egy ló?

-Tudja-e érvényesíteni érdekeit, el tudja-e érni szándékait?

-Érez-e szeretetet, tiszteletet a gazdája, a lovasa, a gondozója iránt?

-Mi tudjuk-e illően tisztelni „állati” lényét?

-Vajon hasonló helyzetben mi megértenénk-e mit is akar az a két lábon járó

ragadozó a kör közepén, kötéllel és ostorral hadonászva?

-Értik-e az emberi nyelvet? Mert egyes esetekben úgy tűnik, mintha értenék.

A metakommunikációs érintkezésük rendkívül fejlett és talán finomabb, mint

az embereké. Valószínűleg gyorsabban és pontosabban dekódolják a

testbeszéddel közvetített üzeneteket. Talán meg kellene tanulnunk a nyelvüket!?

Kérdések sorjáznak bennem és megvannak a válaszaim is.

Remélem helyesek, remélem a lovaknak is tetszeni fognak…

 

Kelt: Mátészalka, 2007.január.12.